Sport, kifejezetten a nőknek kitalálva?

Igenis létezik ilyen játék! A netball szabályait részben egy sor véletlen következtében, részben a nők számára kényelmi okokból alakították az idők folyamán, így egy, a mai világban is elfogadott - ámde kevésbé népszerű - sportot hozhattak létre az alkotók.

A netball története kezdetén a kosárlabdával köthető össze, hiszen a két játék egy tőről fakad. 1891-ben egy 30 éves, Amerikába érkezett kanadai bevándorló, James Naismith segítségét kérték, hogy találjon ki egy játékot a School for Christian Workers (később YMCA) szervezet fiataljainak. Eleinte olyan játékokkal kísérletezett, amelyek meccsein elképesztő arányú sérülés fordult elő. Hosszas próbálkozások után végül megszületett a kosárlabda kezdeti verziója. Ekkor még egy papírzacskó funkcionált kosárként, ahonnan a bírónak az összes pontszerzés után ki kellett szednie a labdát. Kilenc-kilenc főből állt a két csapat – három támadóval, három centerrel és három védővel – azon egyszerű okból kifolyólag, hogy Naismithnek 18 fiatal számára kellett aktív szórakoztatás kitalálnia.

A női teremkosárlabda története pontosan két nappal később kezdődött, amikor az edzőteremben dolgozó tanárnőket magával ragadta a játék, de csak 1895-ben alakult ki a mai formájához hasonló netball. Clara Baer, egy New Orleans-i testneveléstanár Naismith-nek írt azzal a szándékkal, hogy a kosárlabda szabályairól szerezhessen némi információt. Pár nappal később a szabályokat megküldték, mellékelve egy rajzot a pályáról, rajta ceruzával behúzott vonalakkal ábrázolva a posztoknak ajánlott területeket. Itt egy félreértés következtében Baer "átírta" a szabályokat, hiszen az ő értelmezése szerint a játékosok nem hagyhatták el a számukra kijelölt zónákat, ezzel örökre megpecsételte a netball egy fontos szabályát.

A netballt először 1895-ben játszották Angliában a Madame Ostenburg’s College-ban. A 20. század első felében a Netball népszerűsége tovább nőtt, és a játékot a Brit Nemzetközösség számos országában játszották. Akkoriban nem léteztek egységes szabályok a játék kilenc- illetve ötjátékos változataiban.

1957-ben az angol csapat ausztrál turnéja során megbeszéléseket tartottak a sportág szabályainak egységesítéséről, ami oda vezetett, hogy Anglia, Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika és Nyugat-Indiák képviselői 1960-ban Srí Lankán létrehozták a Női Kosárlabda és Netball Nemzetközi Szövetségét. Ezen az alakuló ülésen formális szabályokat határoztak meg, és úgy döntöttek, hogy négyévente rendeznek világbajnokságot, 1963-mal kezdve az angliai Eastbourne-ben. A játék a hetvesen években az afrikai orzságokban is elterjedt, csakúgy, mint az Amerikai Egyesült Államokban, ezeken a területeken a sport népszerűségének növekedése a mai napig töretlen.

Ahogyan az előző bekezdésekből is kiderült, a netball szabályzata nagy részben megegyezik a kosárlabdáéval. Van azonban pár lényeges különbség, amelyeket nem lehet félvállról venni. A két csapat 7-7 fővel képviselteti magát a meccseken. Az összes játékosnak a mezén ott kell, hogy legyen a mezén a posztjának neve, hiszen így könnyebben tudják ellenőrizni, hogy az illető valóban nem hagyta el a zónáját. Az egy órás, 4 negyedre osztott játék alatt a csapatok célja, hogy a palánk nélküli kosárba minél többször betaláljanak. Pattogtatva nem lehet a labdával haladni, sőt, 1,5 lépés, illetve 3 másodperc után meg kell szabadulni a kézben levő labdától, részben ettől is válik pörgőssé, egyben izgalmassá a sport. Nagyon fontos a testi kontaktus kerülése, a 90 centiméteres távolságot a játékosok között szigorúan betartatják a bírók. Érdekessége még a játéknak, hogy a nők a régi korok emlékére a mai napig szoknyában űzik a sportot.

Összességében leszögezhetjük, hogy amennyire kreatív és összetett játékról van szó, annyira keveset hallani erről a sportágról mind a hétköznapi életben, mind a különböző médiás platformokon. Bízom benne, hogy a netball egy nap képes lesz áttörni a határait, és emberek millói válnak a sport fanatikusaivá.

Zé szak promó (mert az is kell :) )

Pilisborosjenő

 Szeptember 22-én elmentünk a zé szakosokkal Pilisborosjenőre.

Reggel az ELTE TTK Déli épületénél találkoztunk, ahol Zsuzsi (az oktatónk) várt minket a szak saját, 30 éves autójával. Idén még mázlink van, mert pont beférünk az autóba, viszont ha már jövőre felkapottabb lesz a képzés, akkor már lehet, hogy egy nagyobb járgányba kell fektetni (pedig már így is egy 8 fős autóban utaztunk).

Szerintem senkit sem lepek meg azzal az információval, hogy reggel a belvárosban nem egy leányálom utazni. Azonban a csodás látkép a rakparttól mindenért kárpótolt. A Parlament például gyönyörű, ahogy felkelő nap hátulról megvilágítja, de a víz látványa is szemet kápráztató.

Körülbelül egy óra utazás után megérkeztünk a kiindulási pontra. Több állomásnál megálltunk, ahol Zsuzsi, illetve segédje, Dominik meséltek nekünk a helyi nevezetességekről, illetve oktattak a természet szépségéről. Megtudtam többek között, hogy a sóskaborbolya egy olyan növény, ami bár külsőleg összekeverhető a kecskerágóval, azzal ellentétben ehető, és még az íze is finom :)

Egyik megállónk egy régi bányánál volt, ahol a terepre elhozott kalapáccsal törhettünk szét köveket. Erre azért van szüksége egy geológusnak, mivel egy, a helyszínen talált követ, friss törési felületen célszerű megvizsgálni. Egy jó kiránduló lupét is visz magával terepgyakorlatra. A lupe egy olyan lencse, ami a nagyítóhoz hasonló funkciót lát el, használata ellenben közelről történik, közvetlenül a szemhez emelve, így ezt szigorúan egy ember tudja egy időben használni.

A mindössze fél évszázados vár állapota megdöbbentően romos volt. A természet elkezdte visszafoglalni eredeti élőhelyét, látszódott, hogy már kevés befedetlen rész maradt a várból. A hely megrottyant állapotához tudtommal az is hozzájárult, hogy a bizonyos Egri csillagok c. film forgatása után a helyi lakosság potenciált látott a várt alkotó kövekben, így azokat elszállítva a helyi építőipar segítésére fordították.

A napot egy kellemes kocsikázással zártuk, a városon ismért keresztül menve délutáni fényekben pompázva tekinthettük meg Budapestet. Útközben a rakparton állva a dugóban több Kolodko szobrot észrevettünk. Ez ihletet adott, hogy legközelebbi kalandunkon együtt fedezhessük fel fővárosunkat. Ám abban megegyeztünk, hogy elég nehéz lesz a mostani alkalmat felülmúlni, ami mindannyiunkban maradandó élményként tárolódik el.